Budavári Zita a saját keserves tapasztalataiból megtanulta: az örökbefogadás olyan háromszög, amelynek egyik csúcsában ott vannak a vér szerinti szülők.

„Mindhárom fél veszteséggel megy bele az örökbefogadási procedúrába – mondja Radoszáv Miklós, a fővárosi Tegyesz igazgatóhelyettese. – És nagyon nehéz ezt nyereségbe fordítani. Sokszor elmondjuk szakmai fórumokon, hogy ez a többszereplős játék nem ér véget az örökbefogadás aktusával, és ennek a jogi szabályozásban és az utógondozásban is meg kellene mutatkoznia. De már a fölvetés is eretnekségnek számít. Úgyhogy nincs semmiféle utógondozás, és csak mi olvasgatjuk azokat a leveleket, amelyeket tíz-húsz év múlva írnak egyes lemondó anyák: azóta sem képesek megnyugodni, és ráment a döntésükre az életük. Ennek fényében különösen aggályosnak találom, hogy a vér szerinti szülőnek – nyílt örökbefogadás esetén – az önkéntes lemondás meggondolására semmi ideje sincs. A döntése azonnal hatályos helyzetet teremt: a gyermek attól kezdve örökbe adható. Az örökbe fogadó szülők viszont

meggondolhatják magukat harminc napig. (Titkos örökbefogadás esetén van a lemondó szülőnek hat hét gondolkozási ideje.)”

Magyarországon az örökbefogadási folyamat – a köz hiedelemmel ellentétben – elég gyorsan lezajlik, állítja Radoszáv Miklós. „Nálunk attól kezdve, hogy az örökbe adható gyermek a leendő örökbe fogadó családhoz kerül, mindössze harminc nap telik el addig, hogy az örökbefogadás véglegessé váljon – ez az angolszász országokban például fél-egy év. Ennek ellenére folyton azt vágják a fejünkhöz, hogy gyermekotthonokban »aszaljuk« a gyerekeket, megnehezítjük az örökbe fogadható gyermekekhez való hozzájutást, és megnyújtjuk a várakozási időt. Holott csak a törvényességre ügyelünk. Jogilag nem örökbe adható gyermeket – márpedig ilyen a gyermekvédelmi gondoskodásban élő tizenhétezer gyermek túlnyomó többsége – nem ajánlhatunk az örökbe fogadni vágyó szülőknek.”